Interjút adott a Soros-birodalom örököse: mindent elmondott, amit a magyarok gondoltak róla
Kiterítette a lapjait Alex Soros.
Nem áll mögöttük valós és ellenőrizhető társadalmi támogatottság, és szélsőségesen intoleránsak minden másként gondolkodóval szemben.
Miközben az önmagukat a „haladás”, vagyis az ő szótáruk szerint a fejlődés, tehát jobbítás elkötelezett hirdetőinek valló élcsapat megvetéssel beszél a feudális struktúrákról, és a születési előjogokat, a rokoni kapcsolatokra építő politikát igyekszik az agyagba döngölni,
addig simán belefért a liberálisoknak, hogy egy leköszönő elnöknek (Clinton) a felesége is jelölt legyen.
Ennek beteljesítése az is, hogy a nyílt társadalmak és a nyugati demokrácia felsőbbrendűségét hirdető Soros György birodalma is apáról fiúra száll. Ami nem baj egy családi vállalkozás (mondjuk egy pezsgőgyár vagy egy kereskedelmi cég) esetében, de ha valaki elvileg a zsarnokság ellen hirdet saját megfellebbezhetetlen eszméire alapozott harcot, nem túl önazonos, ha mindezt egy senki által meg nem választott dinasztia képében teszi.
A trónörökös, Alex, a Financial Timesnak adott interjúban sok egyéb mellett „aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a liberális értékrendet, amit az OSF (Nyílt Társadalom Alapítvány) régóta támogat, ma minden eddiginél nagyobb kihívások érik. Soros azonban nem fogadja el, hogy a történelem visszafordulna.”
Sorosék tevékenysége igazából szembemegy a demokráciával és a liberalizmussal is,
mert nem áll mögöttük valós, ellenőrizhető társadalmi támogatottság, és szélsőségesen intoleráns minden másként gondolkodóval szemben.
Ezt is ajánljuk a témában
Kiterítette a lapjait Alex Soros.
Ennél is fontosabb, hogy a történelemben nincsen egyenes vonalú, egyenletes „fejlődés”. A mondat azt sugallja, mintha a liberalizmus vagy pláne a nyílt társadalom egy fejlődési szint volna. Eszerint az idő előrehaladtával mindig jobb és értékesebb rendszerek születnek, mint az előzők. Holott a liberalizmus elbukása nem jelentené a történelem „visszafordulását”.
Sem ideológiák, sem államformák, sem politikai berendezkedések nem magasabbrendűek, modernebbek, mint a többiek, valamennyit lehet jól és rosszul is működtetni.
Vannak bizonyos elvek, amik jó ha érvényesülnek egy társadalomban, de ezek az időben nem fejlődnek. (A Kiegyezés kora, de még az Árpád-házi királyoké is kiszámíthatóbb, emberbarátabb rendszer volt, mint a későbbi Rákosiéké. A monarchikus Nagy-Britannia demokratikusabb, mint Pol Pot kambodzsai köztársasága.)
Minden uralmon lévő rezsim (leginkább éppen a zsarnoki típusú) azt szereti hinni és elhitetni, hogy az úgy jó, ahogy van. De pontosan mitől is jó egy rendszer? A gazdagságtól? Mihez képest értelmezhető a gazdagság? Ha sokan szólhatnak bele a politikába, az jobb lesz, mint ha kevesen intézik? Az egyén vagy a közösség a fontosabb?
Lehet-e egy ország sikeres, ha a polgárai boldogtalanok; és fordítva: lehet-e sikertelen a közösség, ha az egyének elégedettek?
És egyáltalán: mi a boldogság? Egy fogyasztói társadalom narkós, alkoholista, nihilista, a dologtalan jólétbe fulladt depressziós egyede igazolja-e társadalmának felsőbbrendűségét egy törzsi keretekben a maga sorsával tökéletesen elégedetten élőével szemben?
Fukuyama a kilencvenes évek elején a történelem beteljesülésének vélte a liberális demokráciák „győzelmét”, de az idő inkább Huntingtont látszik igazolni, aki a civilizációk harcának évtizedeit várta inkább. Amiképpen a kommunizmus sem hozta el az örök békét és a tökéletes társadalmakat, mint ígérte (sőt!), a liberális demokrácia sem végállomás.
Az egyén életében sincs feltétlenül egyenes vonalú fejlődés akár a karrierben (magasabb poszt, elismertség után visszaesés), akár a magánéletben (házasság, válás; boldogabb és rosszabb évek).
Még a technikai civilizációban sincs szükségszerű fejlődés.
Az elmúlt évszázadokban ugrásszerű változások történtek, vitathatatlan az előrelépés, de az emberiség múltjában többször fordult már elő, hogy egy kényelmesebb, fejlettebb szintről lejjebb zuhantunk. A római vízvezetékekhez, csatornákhoz, utakhoz képest a középkori állapotok vitathatatlan visszalépést jelentettek.
Az egyiptomiak orvosi tudása, a mezopotámiaiak csillagászati ismeretei, a görögök műveltsége, a kínaiak találmányai mind-mind megelőzték a későbbi Európa viszonyait.
Athénban, Siracusában alighanem sokkal kulturáltabb körülmények és életszínvonal volt az ókorban, mint a középkor egy jó részében. A kikötőváros, Constanta (az ókorban Tomi) lakossága alighanem elcserélte volna a huszadik századi Ceausescu érát a rómaira, de talán Kleopátra Alexandriája is a maga módján „modernebb” volt, mint az oszmán birodalom korában.
De, ami a legfontosabb: üdvtörténeti szempontból az egész evilági történelem „haladása” értelmezhetetlen.
Nem a földi világot kell tökéletesíteni, mert az múlandó, és soha nem is lehet „tökéletes”. „Szegények mindig lesznek.” (Mk, 14,7), illetve „Az én országom nem e világból való” (Jn. 18,36), zárja rövidre maga Jézus. Ezzel szemben Soros definiálni kívánja a haladást, az irányt, és szemrehányást tesz az egész univerzumnak, ha nem követik. Ismerjük, ez afféle jakobinus-ateista-marxista-bolsevista dolog; a csipetcsapat (élcsapat) megmondja, mit kell tenni, milyennek kell lennie a világnak, és azt tűzzel-vassal keresztülviszik. Aztán csodálkoznak, ha az emberek kiábrándulnak belőlük, és „visszafordulnak”.
***
Ezt is ajánljuk a témában
A Soros-birodalom megerősíti az által finanszírozott ngo-hálózatot, hogy a Biden-éra után a Trump-kormányzatra is befolyást tudjon gyakorolni.
Ezt is ajánljuk a témában
Interjút adott a Financial Times-nak a Soros-birodalom trónörököse, amelyben kifejtette: örülne, ha a pénz nem játszana szerepet a politikában.
(Forrás: Facebook / Alexander Soros)